Idős szemek súgták ezt a verset.
Én akkor nem is hallottam.
Később jutott el a tudatomig:
A remény
Pusztulnak a percek,
S hogy csendben kihúnyjak;
Csak várod, de nem reméled.
Mert nem te vagy, ki éltet adott...
Csupán csak szemlélő vagy.
Nem reméled, de mégis várod.
Csak annyit, hogy túl legyél rajta.
Hogy már másutt lehess,
S szépen tovább mehess.
Haldoklón nézlek,
Ahogy jösz, mész.
Én már nem nézem a jövőt.
Nem kérem azt: bírjam tovább.
Nekem már nem súg semmit a remény.
Ez most már a tiéd!
Ez volt utolsó kincsem.
Neked adtam!
Isten veled!
Elszántan
Könnybe lábadt szemmel,
Remegő ajkakkal sikítanám:
Miért pont ezt az egyet vetted el tőlem?
A fájdalom belemar testembe.
A gyomrom, émelyeg.
Kevés a szó: Miért?
Egy sötét alkonyon,
Párás ködbe burkolt szívvel,
Lépkedek az úton, magányosan
Emlékek suhannak mellém,
S vállamra nehezednek.
Súlya többet nyom
Mint lábam bírna.
Mégis megyek tovább,
Elszántan.
Lehet-e
Lehet-e annyi dolgom a világon,
Hogy elveszett emlékeken,
Egykor volt üde tájakon,
Múlt ködén elmélkedjem.
Édes csókon, melytől lelkem
Úgy kiszakadna. S nem fájó,
Sose múló, szelíd képek ringatnák lelkem.
Így szőne hozzá a képzelet buja örömöket.
Avagy több van annál?
Szörnyűséges, riasztó álmokkal
Küzdvén. Görcsölve,
fogcsikorgatva harcolván;
Enyészet fölött töprengenék,
Gyalázván szentek szavát:
Hogy most miért van ez így?
Csak így lehet?
Sírva, fájva
Sírva, fájva, reszketve,
Mindattól mi vár reám.
Pedig csak emlékek,
Melyek engem nem gyötörtek.
Csak más szenvedett.
Én bízva álltam,
S szebb sorsom reméltem.
Nem keseregtem.
Minek, hisz másért jött a halál.
Velem dolga nincsen.
S talán nem is lészen.
Hisz nem vagyok én még készen.
Eridj innen!
Hagyj békén engem!
Nem érted?
Válasz nem jő.
Némán int csak:
Azért vagyok...
Mikor a halál hívogat csendesen
Mikor a halál hívogat csendesen.
Egy hosszú álom, mely sosem ér véget.
Elenyész benne a múlt,
Mely régen úgy izgatott.
Mindaz, mi csodás volt.
S mind ami fájdalmas volt.
Sok aggódás,
S némi reménykedés.
Még könnyezik a szemem,
Mert még lélegzetem veszem.
De sötét, fekete testvérem
Már átölelt szemérmesen.
Érzem karja erősebb enyémnél,
Hogysem megküzdhessek vele.
Láthatatlan szeme engem fürkész:
Vajon kergethet-e még.
Avagy megadtam magam?
Valaha is? Olyan sosem volt!
Ezt nem én mondom már,
Hanem tudjátok Ti is.
Ki az kitől minden élő tart, s kerülné messzire.
S ki az, ki aztán mégis hódolásra késztet:
Menteni még egy picinyke, röpke percet.
Csak még egy sóhajt legalább!
Engedj meg nekem!
Így szól a fohász hozzá.
S a többit viheted.
Csak emlékezni hagyj még egy kicsit!
Mindarra mi éltem volt, s értelmem.
S a többit viheted!
Csak... még... egy... kicsit...
S ne tovább!
Balga lélek
Mezsgye
A halál mezsgyéjén haladok.
Aprókat lépek bizonytalanul.
Hallom szólítanak:
Gyere már, ne félj!
Én csak mosolygok,
Közben arra gondolok:
Hogy is volt a kezdet.
Amikor elősször fölsírtam:
Ne még! Úgy maradnék.
-Ugyan már - szól egy hang kétlőn.
-Hát nem így akartad?
Ekkor megértem: a halál vár.
-Hé! Te kis pimasz.
-Máris itt vagy?
-No, eridj innét.
-Dehát nem te kérted, hogy jöjjek?
-Majd eljövök érted.
Így várom a véget.
Lesem hol bukkan föl megint,
Látom itt is, ott is mellettem,
Avagy távolabb tőlem.
Tegnap még láttam mozdulni,
S hallottam a szót, mi a létről szólt.
Már csak a test maradt.
Nem mozgatja semmi sem.
S nem firtat több lehetőséget.
Hogy volna-e még lét, melyből lakmározhatna,
Ki férgeknek lett tápláléka.
Nem lehetett
Nem lehetett annyi lehelett,
Mely értelmetlen elveszett.
Hogy most értelmet nyerjen újra,
S belekezdjen elveszett dolgaiba.
Hisz folytattuk mi azt
Úgy, ahogy reánk hagytátok.
Kétkedtek bennünk?
S mi értetlenül állunk.
Mondtátok: Szabadság!
S mi igyekeztünk.
Mondtátok: Testvériség!
S mi kezet nyújtottunk.
legyünk egyenlők!
Úgy éreztük azok vagyunk.
Harcoljunk érte!
De ki ellen? Miért?
Tán pusztít a múlt?
Avagy rémeket látunk?
Nagy múlt apródjai vagyunk.
Dolgaink is csak apránként tudjuk.
Szemléljük a dicső múltat.
S picinyke jövőt remélünk.